Szülést követően általában 1,5-2 órát tölt az újdonsült kiscsalád együtt a szülőszobán, ez nálunk is így volt, sőt talán egy picivel többet voltunk, mert sokáig tartott a toldozgatásom-foltozgatásom. Szerintem itt még senki - főleg első szülőként - sem tudja felfogni, hogy mi is történt valójában, micsoda megmérettetésen van túl (akár pozitív, akár negatív) és hogy mi vár majd rá a szülőszobán túl. 
Csak túlélsz, nézitek, gyönyörködtök. 
Amikor jöttek szólni, hogy lassan megyünk zuhanyozni, akkor kezdtem el végig gondolni, hogy vajon “mekkora a kár”, mi lett a testemmel az elmúlt 1,5 órában. A hasam meglepő módon gyorsan visszament, állagra olyan volt, mint egy leeresztett lufi. A többit nem mertem sem megnézni, sem megérinteni. Elindultunk a zuhanyzóba, ahol segítettek mindenben, ekkora már a kezdeti kellemetlen érzésem átváltott a “már nem számít” kategóriába. Lezuhanyoztattak, segítettek felöltözni, nagyon kedvesek voltak, ami az akkorra már kimerült lelkemnek nagyon jól esett. A babát elvitték, hogy őt is rendbe szedjék, apukától búcsúztunk, csomagok összeszedve és átkísértek a csecsemős osztályra.

Direkt hagytam még egy hetet magamnak ennek a résznek a tapasztalatinak a megosztására, hogy biztosan reális, ám személyes tapasztalatokat tudjak majd összefoglalni. Hozzá teszem, minden ember másként éli ezeket meg, ez teljesen rendben van. 

Az első pár órára nem emlékszem pontosan, így elég nagyvonalakban tudom csak visszaadni, hogy hogyan éltem meg: elfoglaltam a 4 ágyas szobát, ahol egy szoba társam volt az első nap, a pici lányával. A szoba nem egy wellness szálloda, nyilván ezt tudtam, nem volt meglepetés. Az ágyak klasszik vaskeretes ágyak, rajtuk a “nem szívesen használom” ágynemű szettel. Ezzel sem volt gond, már a szülőszobára másodszorra takaróval érkeztem, így tudtam a sajátomat használni. Nyári időszak, a szobában dög meleg. Amíg a babát rendbe szedték, volt egy kis időm, jöttek a családi telefonok, üzenetek. 

Ehhez a részhez magamnak azt javasolnám, hogy legközelebb repülő üzemmódban hagynám a telefonom és maximum a férjemnek és az anyukámnak reagálnék. Hogy miért? Mert mindig van egy rokon meg egy barát, aki személyes sértésnek veszi, ha 1 órán belül nem adsz részletes beszámolót, az ember pedig jól bevett szokás szerint próbál megfelelni ezeknek a kliséknek, holott századrangú lenne bárkinek is bármire reagálni (csak akkor legalábbis, ha jól esik). Férj megkapja a képeket, infókat, szépen neki kellene ezt teríteni az érdeklődőknek. Na majd legközelebb…

Eszel, iszol (remélhetőleg, ha minden rendben ment előzőleg), próbálod rendbe szedni magad, a gondolataidat, aztán eszedbe jut, hogy hoppá, akkor elmegyek a gyerekért. Én a folyosó végén voltam, az utolsó szobában, a csecsemős nővérszoba az elején és amikor sétáltam oda (na jó, csoszogtam a kis bepelenkázott, gátsebes, aranyeres hátsómmal) tényleg olyan érzés volt, hogy nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Hosszú perceknek tűnt mire odaértem, persze már alig vártam, hogy újra lássam.
Amikor átvettem - haha - a kis szeretet csomagomat és toltam vissza a szoba felé a bevásárlókocsi szerű kis műanyag helyén csak néztem és olvastam a nevét folyamatosan: Vizi Kilian (ugyan itt jövök egy kiegészítő pár sorral, mert a név anyakönyvezése sem ment elsőre…tudom, nem meglepő már :)). Ott feküdt bebugyolálva, mint egy kis burrito, békésen szundikált, bennem pedig folyamatosan az “úristen” “tényleg itt van” “nem hiszem el” és társai gondolatok cikáztak. Nem mertem sem felvenni, sem simogatni, nehogy felébredjen, plusz nem is tudtam hirtelen, hogy mi a teendő, ha felébred. Így csak néztem és fotóztam és próbáltam minél mélyebben beszippantani azt a pillanatot. 

Az első, amire a délelőttből emlékszem, hogy mondták a nővérek, hogy szóljak ha felébredt, mert jönnek és megmutatják, hogy hogy kell szoptatni. (A szülőszobán végül nem mutatták meg, én pedig nem is mertem vele próbálkozni). Ez így is történt, ami egy meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, hiszen ülni abszolút nem tudtam. Végül mégis muszáj voltam, a protokoll szerint pedig úgy néz ki a szoptatás ott, hogy mutatnak egy-két pózt, a gyerek fejét egy erős, határozott mozdulattal ráfordítják a mellre - nekem ez a látvány picit ijesztő volt, én a babát is alig mertem megfogni, nemhogy ilyen erősen a fejét, de mindenkinek így csinálják, gondoltam majd megszokom -. Igen ám, csak az a “filmes jelenet”, ahogy elképzeltem, hogy majd ez nem olyan bonyolult feladat, gyorsan kiderült, hogy de, az. Merthogy olyan sok tényezős egy szoptatás sikeressége, hogy csak na: kell hozzá a tej beindulása, egy normális mellbimbó, a babának az érdeklődése és ügyessége. Az implantátumok miatt az én mellem baromi feszes (volt :D), a babóka nem igazán akart “rákapni”, eleinte csak a műanyag überguszta mellbimbó kiemelővel is extra nehezen ment, hogy elérjük azt, hogy a szájában maradjon. Egy kis küzdelem árán, egy két nővér társaságban elértük, hogy betuszkoljuk a szájába, majd mondták, hogy “csak így tovább, gyakoroljuk”, majd tovább álltak, s azzal a lendülettel esett ki a gyerek szájából a mellem és próbáltam ismét visszatuszkolni, az akkor már üvöltő baba szájába. Ezt a részt már kezdtem stresszesen megélni, hiszen nagyon igyekszik az ember, tudod, hogy valószínűleg éhes a pici és te vagy az egyetlen forrás a melleden keresztül, aki ezt megoldhatja. A szobában 30 fok, friss gátsebbel, fájó farcsonttal, a besüppedt és elguruló ágyon, hulla fáradtan, más idegen nők társaságában próbálsz akrobatikázni és ura lenni a helyzetnek, ám persze tudod, hogy fogalmad sincs mit csinálsz. Nagyjából a “mit keresek én itt?” gondolat lefedi az akkori érzéseimet.
Ehhez képzeljétek hozzá a csecsemős osztály alap zaját, ahol 5-10-15 síró baba hangja tölti meg a szobákat és a folyosót. Meglehetősen magamnak való emberke vagyok, a napjaimat általában csendben töltöm, így dolgozom, így pihenek, így gondolkozom…aki nincs hozzászokva ezekhez a hangokhoz, arra meglehetősen nyomasztóan tud hatni - hozzá teszem ezek a dolgok ott abszolút normálisak, hiszen egy csecsemőoszályról beszélünk, ám mégis váratlanul ér(het)i) az embert. 

A történetem további részéhez szeretném leszögezni és gyorsan tisztázni, hogy nem az adott kórházzal, nem az adott kórház dolgozóival van a probléma, sőt hogy probléma e a történet, mindenki döntse el maga. A tapasztalataim, a meglátásaim, a gondolataim arra épülnek, hogy az alapvető rendszerhiba, ami a magyar egészségügyben jelen van, mennyire tudja a nőket szülés után az amúgy is mélypontról egy erős és határozott KO-val padlóra küldeni. 

Alapvetően nem értem és ezt korábban is így gondoltam, hogy miért lehet bárkinek gyereke, miért ennyire evidens, hogy két ember együtt létéből születik egy gyermek, az “csak” annyi felelősséggel jár, amennyivel jár. Értem én, hogy ez egy lényegében kontrolállhatatlan feladat lenne, ám ahelyett, hogy a kötelező védőnőlátogatás alkalmával megkapja mindenki ugyan azt a babakelengye listát, ugyan úgy kötelezővé tehetnének legalább 1 de inkább több alkalmat egy pszichológusnál is. Ugyan úgy, ahogy van  kötelező vizsgálatát és körzeti orvos, körzeti védőnő, ugyan úgy szükség lenne körzeti pszichológusra, aki arra van szakosodva, hogy felkészítse a kismamát arra, hogy mi vár rá mentálisan szüléskor és azután. És nem, nem erre vannak a barátnők, a YouTube meg a 35-40 éve szült rokonok, hogy majd ők elmesélik a tutit. Ők a saját verziójukat mondják el - ahogyan én is - és ezekből az információ morzsákból jut az ember valamire. Egy szakember pedig teljesen függetlenül tudná felkészíteni mentálisan - mint ahogyan az orvos fizikálisan, mint ahogyan a védőnő a saját területén - a nőket. Sőt, hogy tovább menjek jobb esetben apukának is kötelezővé tennék egy gyorstalpalót, hogy az első 1-2-6 hónapban mire számítson a párjától, a babától és ne csak csodálkozzon mindenki hazaérkezést követően, hogy akkor most hogyan tovább - na de erről is majd bővebben. És ezen gondolataim úgy fogalmazódtak meg, hogy a mi babánk egy tudatos döntés volt, egy tervezett gyerek, mégis úgy gondolom, hogy nem voltam felkészülve, felkészítve a szülésre és az azt követő időszakra. 

Ahogyan az első részben írtam, a szoptatás gondolata nem jött zsigerből, ám nem is zárkóztam el előle - tulajdonképp esélyem sem lett volna a kórházban, hogy elzárkózzak -. Ám meglehetősen tisztában vagyok azokkal a korlátaimmal, amit a saját magammal szemben felállított testképzavar okoz(ott) és nem szívesen pakoltam ki mindenki előtt a ciciket. Őszintén szólva, kicsit sem esett jól sem a testemnek, sem a lelkemnek, hogy vadidegen nők (nővérek) fogdossák, nyomkodják, préselik a mellemet, amiben említettem volt, implatátum van, azért ez nem feltétlenül erre van kitalálva, függetlenül attól, hogy ez a megszokott, ott bent ez a normális. /Miért csináltattam meg szülés előtt? Csak./ Visszakanyarodva a kellemetlen érzéshez, a gyermekem táplálása érdekében minden lelki erőmet (ha már testi a szülést követő x órában nem igazán volt) összeszedtem és igyekeztem helyt állni. 
Mivel az ülve szoptatás kilőve a fent írt okok miatt, igyekeztem a fekve pózzal próbálkozni, ami úgy tűnt sikeres. Sőt még a tejnek is felmerült halvány gyanúja, reméltem, hogy ebből lesz is valami. 
Az első nap nem tűnt extrémnek, hiszen a babák ekkor legtöbbet csak alszanak és alszanak, kipihenik a születés fáradalmait. Az első éjszaka is viszonylag nyugodtan telt, hiszen ő aludt, én pedig csak gyönyörködtem a látványban, hogy ott szuszog mellettem. 
A kórházi lét sosem kellemes, ez tény. Van egy olyan hangulata, ami már alapvetően okoz az emberben egy kis stresszt, sőt talán a kórház szó is ezt váltja ki legtöbbünkből. Ahogy írtam az első részben, számomra ez nagy falatnak tűnt, ott aludni, idegenekkel, idegen szituációban. Ennél magányosabbnak ritkán éreztem magam eddigi életemben - pedig az egyik szobatársam nagyon szimpatikus volt, öntöttük egymásba a lelket. Viszonylag nehezen tudtam elaludni, 30+ fok a szobában, fájó testrészek és csak arra a hangra tudtam figyelni, amit kintről hallottam: nem messze mellettünk volt a pszichiátria és egy ottani beteg órákon át azt kiabálta, hogy “segítség! Valaki segítsen!”. Arra gondoltam egész éjjel, hogy miért nem figyel erre tényleg valaki, hogy más osztályokon is vannak, akik nem tudnak emiatt pihenni. De végül eltörpült a hang a folytonos csecsemősírástól. 

Július 28. Szerda

Szerda délelőtt már viszonylag többet volt ébren Kilian és kezdődött a próbálkozás: kaja idő. Ez lényegében annyit tett, hogy fekve próbáltam szoptatni, fogalmam sem volt, hogy evett e vagy sem, néha tettem egy kis próbát, hogy kivettem a cicit a szájából, ő persze nagyon sírt, így hamar rájöttem, hogy ezek szerint nem. Totál idegen volt az egész szituáció, az eddigi napirendes, kiszámítható életem után ott feküdtem egy kórházi ágyon és akrobatikáztam a szoptatás világában. Kb, mint Makótól Jeruzsálem.
Ezzel hamar el is telt a szerdai nap: sírás, sírás, próbálkozás, sírás, nővéreknek szólni, ők visszaaltatták, pár percen belül újra sírás…itt már kicsit nehezedett a helyzet, hiszen az ember szeretne elmenni mosdóba, közben megéhezik stb. és egyrészt a baba éhes, tehát nincs szíved otthagyni, jóízüen elmenni bármit is megenni, amíg ő sír, másrészt második nap után már szükségességét érezni az alapvető szükségletek kielégítésének, így kezd fokozódni a belső feszültség. Azt a plusz infót nem tudtam, hogy rá lehet bízni a csecsemős nővérekre addig. 

Lényegében semmit nem tudtam arról, hogy mit lehet ott vagy mit nem. Van egy olyan alap hangulata az egésznek, hogy természetesen próbálsz viselkedni, mintha mindent tudnál, belül pedig totál hülyének érzed magad, mert honnan tudnád?! 

Az éjszaka már viszonylag nyűgösen telt, hiszen a tejem babó sírásának milyenségéből leszűrve lényegében nulla, a tanács össz-vissz a “mellre kell tenni, majd beindul”, megfáradva, továbbra is kényelmetlen környezetben, 30+ fokban hallgattam a pszicho barátunk “segítség, valaki segítsen!” 1 perces monológjait. Az az igazság, hogy már mormoltam vele…ugyan ezt ismételgettem, ahogyan ő is, csak magamban, zokogva a síró babám felett, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni és valaki segítsen. De, dobpergés, nem segített senki! :D 3x szóltam éjszaka a nővérnek, hogy segítsen, mert annyir sír Kilian, hogy nem tudom sehogy megnyugtatni, csak akkor ha mellre teszem, de nem jön a tej, a mellbimbóm már fáj és véres és sebes volt a folyamatos próbálkozástól. Mindhárom alkalommal megnyugtatta a babát és egy pici korty vizet kapott (mint utólag megtudtam, a kórházban cukros vizet adnak a babáknak…attól én is megnyugodnék - se.) Kérdeztem, hogy miért nem kaphat tápszert, mire a válasz az volt (csodálkozó arc, felhúzott szemöldök), hogy két napos babának tápszert?! Értem én, hogy a tápszer az ördögtől való, de több kérdés felmerült ott bennem de csak röviden: Ha azt mondják az anyukáknak, hogy a stressztől nem indul be a tej, akkor minek stresszelik őket? Ez egy ördögi kör…

Július 29. Csütörtök

Nehezen, de eljött a reggel: szokásos, gyerek sír, mert éhes, én sírok, mert nem tudom etetni. Egy kedves ismerősünk, aki a kórházban dolgozott jött fel délelőtt lelket önteni belém…amikor megláttam az ajtóban, mintha a lottó ötöst nyertem volna meg. Lelkifröccs mellett jött a kérdése: "nem sárga ez a gyerek?"
Nem túl gyakrolott anyukaként, ismeret hiányában csak annyit tudtam előtte a “besárgulásról”, hogy “besárgult a gyerek, bent kellett maradni még a kórházban”. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez. Mikor Kilian felébredt és megfogtam, alig tudta kinyitni a szemét, olyan volt, mint egy kis virágszál, akit egy napja leszakítottak és lekókad, nincs benne erő. A vizit után azt mondták, hogy valóban sárga, de még nem érte el az értéket, amivel kezelést kaphat. Mi van?! Hogy erről miért nem kaptam tájékoztatást azt nem értem. Na akkor itt egy kijózanító pofont adott ez az egész, hogy abszolút nem számít már az én testi fájdalmam, nem tudom mi történik a kisbabámmal, úgyhogy tegyük ezt tisztába. Nagyjából informáltak, hogy mi fog történni a kezelés alatt (akit pontosabban érdekel ez, kérem, hogy olvasson utána, mert nem szeretnék orvosi témába belemenni), valamint napközben már tápszert is kapott (2,5 napos volt itt, érdekes, fél nap alatt eltűnt a tápszer rossz tulajdonsága…). Addigra már a 10%-os határérték alá esett a súlya.

Elvitték őt, de csak délután volt, mire bekerült a kékfény alá, (amit csak másnap, pénteken, a hazamenetel napján tudtam meg), aminek a látványa engem totál sokkolt. Azt a picike testet látni bent feküdni egy inkubátorban, kiváltotta azt az érzést, hogy a nyuszi kezdő anyukából egy mamagorillává kezdtem ott kinőni magam és úgy éreztem, hogy a világon bármit megtennék érte és nem szeretnék onnan egy percre sem elmozdulni. Ezt persze látványosan csináltam :) : Műanyag székkel és takaróval költöztem be a nővérszobába az inkubátor mellé. Amikor felébredt, kivehettem 2-3 óránként és mellre kellett őt tenni, hogy szopizzon, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy azon egy kicsit megnyugodott, továbbra sem jött neki semmi belőle, majd nővérszobába vissza, lemérték, megállapították, hogy semmit nem evett és megkapta a tápszert. Nagyon lassan telt az éjszaka, de pihenni még mindig nem sikerült.

Július 30. Péntek

Jött a péntek, a várva várt nap, amikor hazamehetünk: igen ám, csak mivel a kezelés 24 órás, a 24 óra pedig csak délután 4-kor járt le, ezért jött a tájékoztatás, hogy nem mehetünk haza. Ez már hétfő óta a 3. nap volt, amikor nem voltam levegőn és ebben a számomra pszichésen nyomasztó környezetben töltöttük az időt, ami nekem már egy börtön érzéshez kezdett hasonlítani. Kértem őket, hogy értsék meg, szeretnék haza menni vele, otthon szeretném KETTESBEN szoptatni, nem pedig 5+ ember előtt lényegében már denevér pózban (köszi Niki :D)…ha az eredeménye jó, engedjenek haza. Első körben lepattintottak, hogy miért nem bírok ki még egy estét. Ami nekik vagy egy kívülállónak elhiszem, hogy evidens, de azok a kismamák, anyukák, akik hasonlóképp nehezen, nehezebben élik ezt meg, ez nem segítség, hogy az arcukba tolják, hogy ez van. Abszolút érthető és egyértelmű, hogy a baba eredményei a legfontosabbak, de ha anyukát kifingatják, akkor az elég kellemetlen lesz hazamenetelt követően, mert teszem azt, minden babának mind metálisan, mind fizikálisan egészséges édesanyára van szüksége, nem pedig egy leamortizált, depressziós roncsra. Kitartásom nagy nehezen célba ért, megértették (úgy fél óránkénti hisztimet és folyamatos inkubátor melletti ülésemet követően), hogy mit szeretnék: haza menni. 

Az órák úgy teltek a kezelés végééig, mintha évek lettek volna. Addig volt időm végig gondolni, hogy mit is hagyunk itt:

Tudom, hogy nem a nővérek vagy az orvosok hibája sok minden, ami a kórházakban van. De emberek, ez miért jó nekünk?! Állami kórház, oké, de ez így rendben van? Rendben van a besüllyedt ágy, amire ha ráülsz, elgurul? Rendben van, hogy nincs egy szék, fotel, leülős rész az osztályon? Bocsánat, volt, egy kb 25 cm magas, kitört lábú, agyon kopott műbőr fotel a folyosó végén, amit lehet egy menhelyre sem szívesen vinnék már el, hogy azon játszanak a kutyák. Rendben van a “rehab menü”, ami volt olyan nap, hogy 2 szelet kenyér és egy körömnyi pohár tejföl volt? Havonta vállalkozóként nem kevés TB-t fizetek magam után. Tényleg ez, ami belefér? Hogy a legtöbb dolgozó egy megkeseredett, kiégett ember - érthető -, akinek nincs egy kedves szava sem? Hozzá teszem, én egy olyan kórházban szültem, amiről azt mondják, ez egy nagyon jó kórház. Milyen a többi? 

Délután megvizsgálták Kiliant, az eredeményei jók voltak és sikerült a súlyát is vissza tornázni a -10%-os értékhatárra. Így estére, 5 után távozhattunk. Mentálisan és fizikálisan is a béka segge alatt éreztem magam. Ahogy beültem az autóba, úgy éreztem, mintha az utolsót is kipréselte volna belőlem ez a hét. Pedig az éles helyzet csak ez után kezdődik, otthon. 

Ez a kórházi hét azt gondoltam a legnehezebb, utólag persze megint csak látszik, hogy ugyan, van ennél még mindig nehezebb rész, csak hol fizikailag, hol lelkileg van kitéve az ember nehézségeknek, néha pedig mindkettő. Megtanított elengedni a saját görcsös hozzáállásomat, segített elfogadni, hogy a testemnek hálás legyek, ne pedig elvárjam a tökéletességet. Segített megtanítani, hogy tényleg magára számíthat az ember és amíg önmagával nincs rendben, akkor egy ilyen éles helyzetben könnyen elvérzik. Természetesen ettől függetlenül, ahogy én ezt megéltem, hálás vagyok az összes ott dolgozónak, akikkel megismerkedtünk, hogy világra segítették Kiliant és hogy ott voltak az első napokban. Egy intenzív, brutál kemény 3 napos edzés után a lelkem szombaton izomlázzal ébredt…de ez majd legyen megint egy új rész. 

Kiegészítés:
Szerettük volna születendő fiúknak a Kilian keresztnevet választani. Magyarországon a MTA Nyelvtudományi Intézet oldalán megtalálható anyakönyvezhető keresztnevek listájában azonban csak a magyar megfelelője, a Kilián szerepel. Beadtunk egy kérvényt az intézethez, miszerint szeretnénk Á helyett A-val anyakönyveztetni a nevet. Gondoltam naívan sima ügy, egy ékezetről van szó, ráadásképp anyakönyveztethető már sok olyan név, ami elég extrém. Majd jött a válasz: elutasítva. Nincs se indoklás, se helye annak, hogy ezzel szembeszállj. Írtam nem egy e-mailt, hívtam őket telefonon és a válasz, hogy ez van. Értitek, ez van. Lehetne a gyermekem Frodó, Kandid de A-val nem írhatom a nevét. Mert ez van. 
Akkor találtam meg Lilla egyik videóját a neten, miszerint az ő fiúkat is végül tudták azzal a névvel anyakönyveztetni, amivel szerették volna, aminek a megoldása, hogy más nemzetiségűnek kell vallania magát az embernek. Nos mi a lakhelyünk szerint, ami egy sváb közöttség, német nemzetiségűnek valljuk innentől magunkat, melyről nyilatkoznunk kellett, így lett Á helyett A-val Kilian!